Utolsó vándorok – Május 13.

Két eső között kisütött a nap – rácsodálkozik az ember, hiszen mostanában ahhoz szokott, hogy állandóan esik az egyébként aranyat érő májusi eső, ami idén aligha lesz olyan értékes, mint lett volna mondjuk tavaly… A fények játéka viszont megkapó ilyenkor, a sötét felhők alól kibújó napsugarakkal, a párás levegőbe vesző távoli tájjal, az üde zöld, friss hajtásokkal ékes fenyőfákkal.

A magasból pedig halk, a fülnek kellemes hangot hoz a szél:
– Hrüp-hrüp – mondja valami időnként. Ejnye, mi is? Hallottam már sokszor, de kutatni kell az emlékezetemben… A madarak között akadnak különféle betyárok avagy nyelvzsenik – ez csak nézőpont kérdése – akik valamennyire megtanulják és jól utánozzák más szárnyasok különféle hangjait. Talán egy ilyen csap be? A „hrüp” – kinek is a szavajárása?
Nézem az ólomszürke felhőgomolyagok között mutatkozó kék szakadást, valahonnan onnan jön a hang. Azután fekete pontot is látok, majd még egyet, ami közelebb van, de csak most ért a kis kékség elé – és kétségkívül hegyes középső farktollai vannak! Igen, megjöttek, itt vannak már a gyurgyalagok is! Nyár végén, szeptember közepén hallottam utoljára jellegzetes hangjukat, azért volt most olyan ismeretlen.

A három madár – gyurgyalagot nemigen látni egyedül – nem sokáig mutatja magát, elköröznek a bimbónevelő akácos fölé. Fotózni úgysem lehetett volna őket, túl magasan voltak – meg aztán, az a lényeg, hogy megjöttek! Illusztrációnak meg itt van róluk az a tavalyi kép.