Séta délidőben a Medves-fennsík déli peremén

Aranyló őszidő járja mifelénk november első napjaiban. Természetellenesen enyhe az idő, ilyenkor a halottak napjára már el szokott fagyni az összes, a temetőbe kivitt krizantém. Idén nem így volt, sőt, maradt a nap közben egy szál inges időjárás. Ezeket a sorokat is nyitott ablak mellett vetem papír helyett képernyőre, bár a fűtés, ha nem is magas fokozatban, de megy.

Azon a szép napon későn sikerült elindulni otthonról, a forgalom is óriási volt a városban. Előtte már elgondolkodtam azon, hogy a teleobjektívet teszem fel a fényképezőgépre, érdekesebb tájkép lehetőségében már nem reménykedtem. Aztán végül győzött a lustaság, a könnyebb felszerelés mellett döntöttem, ne kelljen a nehéz telével vesződni. Amint később kiderült, hiba volt, nem kicsi...

Nehezen indultam el, ahogyan írtam, de az ablakokat csapatnyi széncinege járta a házon, csiripeltek a házi verebek, pintyfélék jöttek-mentek a tér körül, amik között mintha még csíz is lett volna, a magasból pedig holló korrogását hozta a szél. Mindez benn, a város közepén.

A kocsi felé tartva láttam is a két nagy, fekete madarat; talán vaddisznóhajtás volt valahol a környéken, olyankor lehet kikövetkeztetni a mozgásaikból még a helyszínt is.

A Medves-fennsíkra 11 óra körül kiérve is enyhe pára rejtette el távolságot, de néha kisütött a nap, a lombjaikat még mindig tartó fák pedig mesevilágot varázsoltak maguk köré.

A volt rónafalui focipálya mellett a nyírfák gyönyörűen sárgállottak, de ezen a szeles részen a madárcseresznyéken, a nyárfákon, a mezei juharokon már csak pár levél szerénykedett.

Kifelé ballagva egész csapat ragadozó madár repült el felettem: egy nagyra nőtt, feltehetően tojó héja vezette a mezőnyt, mögötte pedig gyors egymásutánban hét egerészölyv érkezett. Nem repültek túl a fennsíkon, körözni kezdett felette talán az összes példány. Az egerészölyvek szoktak laza kis csapatokban vonulni, egyszer, régen, 28 példányt is számoltam együtt, igaz, az Németország légterében történt és kora tavasszal. Mindenesetre a teleobjektív hiánya már itt megmutatkozott.

A pár nappal korábbi pár csepp eső nem tett csodát az őszi gombaterméssel, sem csiperke, sem őzláb nem volt a legelőkön. Madár is csak egy pár citromsármány és mezei pacsirta mutatkozott, ezek is nagyobb távolságból.

Az egerészölyvek közöl az egyik egy villanypásztor karójára telepedett, az alapoptikának óriási távolságra, közelebb meg nem engedett.

A Gortva-völgy felett ért a dél, egy kinn hagyott hengerbálának támaszkodva gyönyörködtem a novemberi természet szépségében, a pára mögött alig látható Medvesalja sejtelmes tájaiban.

A cser- és a kocsánytalantölgyek tartották lomjaikat, a vadkörték már lekopaszodtak teljesen. A gyertyánok még sárgállottak, akárcsak a mezei juharok és a rezgőnyarak. A bükkök koronája sokfelé már lekopaszodott, a föld közelében azonban, ahol a szél nem éri annyira, néhol még zöldellt is. Közben süvöltők bánatos, télköszöntő füttyentéseit hozta a szél.

Nem sokkal később tengelic csapat repült el felettem, úgy harminc-negyven között lehettek. Nagy bükkfák koronájában telepedtek le, az alaposabb szemrevételezés és némi hallgatódzás kiderítette, hogy kenderike és meggyvágó is biztosan van közöttük.

A következő pillanatban három őzet vettem észre a horizonton, talán nyolcvan–száz méterre lehettek, az alapoptikának messze, most kellett volna igazán a tele.

Azért készítettem pár képet így is. Közben azt láttam, hogy valami nagyobb madár repül egy villánypásztorkaróra. Messze volt, de lefényképeztem, letöltés után elég jól látni a képernyőn. A fényképezőn csak valami szürke folt látszott a legerősebb nagyításban.

A légmozgások éppen az őzek felé tartottak, ahogy a vadászok mondják, tarkószél volt, így a három vad, elöl a suta, nyomában a két gida, nemsokára megugrott.

Éppen a horizonton látszottak.

Tovább ballagtam a bükk hagyásfák felé, amikor egyszer csak egy nagy őrgébics repült el a fejem felett – olyan közel volt, hogy elég lett volna neki az alapoptika is.

Mivel a közelben szállt le, készítettem róla pár képet, persze most is jól jött volna a teleobjektív.

Vártam itt pár percet, mert éppen volt esélye, hogy kisüt a felhők mögött bujkáló nap.

Egy szobányi, feketeszedres foltot kerülgettem közben, amikor egyszer csak felugrott a lábam alól valami… Mezei nyúlra gondoltam, az szokott bevárni egészen közelre, hogy aztán a szívbajt hozza az emberre, amikor szinte a talpa alól indul meg. Ez azonban róka volt, elinalt a bükkfák felé, a lompos farka csak úgy lobogott utána. Az alapoptikával persze nem is valami jók a képek róla… (Ami a nyulat illeti, kellene írni róla egy külön bejegyzést, de nincs hozzá lelkierőm… A fogoly sorsára jutott, ha így haladunk, ki fog pusztulni.)

A róka elment, a nagy őrgébicset is szem elől vesztettem közben, azután viszontláttam, egyik bükkfa tetején. A következő pillanatban lenn, egészen a fa törzse mellett egy szép vörös mókust vettem észre. Egy másodperc múlva a gébics leröppent mellé és nagy szárnyverdeséssel támadni kezdte!

Persze nem voltak egy súlycsoportban, a ragadozó hajlamokat is mutató nagy őrgébics vagy incselkedett a termetes rágcsálóval, vagy, amit valószínűbbnek tartok, inkább el akarta űzni a vadászterület közeléből.

A mókust a közvélemény a megtestesült mogyorón és dión élő bűbájnak tartja, de némi ragadozó hajlam is szorult belé. Ha teheti, madárfészkeket foszt ki, tojásokat és fiókákat is megeszik, a természet rendje szerint. Talán erre emlékezett a gébics, még északi hazájából, meg a fiókanevelés sok munkával járó időszakából. A madár többször lecsapott a mókusra, ami nem ijedt meg különösebben, a bükk vastag törzséről nem állt odébb.

Percekig hagyták csodálni ezt a különös jelenetet és – most hiányzott csak igazán a teleobjektív! Pár kép így is készült róluk, de hát nem az igazi így.

Egy idő után a gébics elunta a dolgot, tovább állt a dolgára, a mókus azonban ott jött-ment a fa körül. Közelebb mentem ezért, hátha megenged egy alapoptikás képet. Látni láttam egészen közelről, de nem sikerült a kép… Még a csuszkát sem láttam, ami a közelben jelezgetett.

Mindenesetre közben tettem egy olyan felfedezést, ami még egy kis utánjárást még igényel, de remélem, rövidesen egy újabb érdekességről tehetek itt bejegyzést. Az előjelek nagyon is biztatók a szakirodalmi adatok áttekintése után.

A hazafelé úton látott nagy fakopáncsok, mezei pacsirták, szén- és kékcinegék, szajkók, egerészölyvek, hollók már csak a levezetését jelentették ennek a csodás, ebéd helyett megejtett sétának. A villánypásztorkarón ülő madár, amint a képernyőn bebizonyosodott, egy zöld küllő volt. A telével egészen jó kép sikerülhetett volna még róla is…

Andrásfalvi-Faragó Zoltán
A szerző fotói