Madarászás napfelkeltekor, amikor elmaradt a pirkadat

Nincs szerencsém a napkeltékkel: vagy nem ébredek kellőképpen korán, ami a gyakoribb eset, ha viszont mégis, akkor meg nem sikerül látványosra a pirkadat…

Maconkán terveztem, hogy az előtározónál gyönyörködöm majd a hajnalhasadásban, nem is beszélve a madármegfigyelés sokak által semmire sem tartott, mégis érdek nélkül tetsző örömeiről. Egyik sem volt az igazi, hiába indultam el itthonról még sötéttel.
Akkor még a telihold is fenn volt az égen, rendesen világított, a fekete- és az énekes rigó, a széncinege már fújta a nótáját, ígéretes volt a hajnal…

      Később, mire a hajnal reggellé öregedett, a napsugarak találtak egy rést a felhők között és onnan ránéztek a világra. Vastag felhőpaplan volt felettünk, de sajnos nem esett az eső, pedig már nagyon kellene a földekre – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó

Mire azonban a tározóhoz értem, úgy elfelhősödött, hogy a napkeltéből csak kivilágosodás lett, az is a legszerényebb fajtából.

A madárvilág és a természet hangjai mindenesetre kárpótoltak: karicsolt a nádirigó, a magasban szürkegém kvákogott, a tőkés récék – jobbára a gácsérok – pedig nagy szárnysuhogással repültek fel előlem. A tavalyi évhez képest mintha több kecskebéka kuruttyolt volna; a múlt évben emlékeim szerint három volt összesen, most meg vagy hat…

A keresztgátnál szoktam ilyenkor üldögélni a felbukkanó madarakra várva, meg az öreg Zagyva medrénél – álldogálni. Az itt eldobott papír zsebkendők elveszik az ember kedvét attól, hogy a fűbe telepedjen… Ezen a részen általában sok a látni- és a hallanivaló, most egyedül az volt a bosszantó, hogy a fényképezőt tulajdonképpen hiába vittem.
              Sarjad a télen levágott nád a régi Zagyva medrénél – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó


        Törpeharcsák csapata a Kis-Maconka-előtározó vizében – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó

Mindenesetre még majdnem sötétben a jégmadaramat viszontláttam, előbb hallottam a hangját, minthogy elröppent volna a gát előtt.

Az itt élő varjúfélék közül gyorsan megmutatta magát néhány szarka, több a holló és jó sok vetési varjú. A dolmányosok nem csak jöttek-mentek, hanem a szemeteseket is végigkutatták valami ehető után. A hosszú hétvégére való tekintettel rengeteg volt a horgász, akik ilyenkor – meg persze máskor is – napokig tanyáznak a víz mellett. Az embernek enni kell, ahol pedig étel van, ott hulladék is akad.

A 23-as főúton túl, az erdőben flótázott a sárgarigó, megszólalt a kakukk – később láttam is egészen közelről, ahogy elrepült előttem a nádszegélyben –, azután a megszólalt az első nádi tücsökmadár. Őt itthon azonosítottam végül. Ezekkel az apró poszátafélékkel úgy vagyok, hogy mire tavasszal hazaérnek, elfelejtem, melyik, hogyan is szól. Újra meg kell hallgatni a hangjukat, de a neten már mindent megtalálni…

A nagy tavon a szokásos tőkés récék mellett két búbos vöcsök is mutatkozott, a gáton barázdabillegető billegetett, majd a nagy tó felőli részen felrepült előlem egy kis lile. Később a párjával együtt láttam viszont.

          Barázdabillegető a maconkai keresztgáton (Régebbi kép.) – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó

A régi Zagyva medre, ahol tavaly ilyenkor a pettyes vízicsibét figyeltem meg, most nem sokat mutatott. A nádirigók énekeltek versenyt és a nádi tücsökmadár pirregett itt is. Az erdő felől zöldküllő kiáltásait és hollók korrogását hozta a szél, énekelt valahol az erdei pinty, meg füsti és molnárfecskék vadásztak a vizek felett. Láttam egy pár seregélyt, de óvatosan viselkedtek, fiókáik lehetnek nár.


       Az egyik szürke gém a víztározótól délre eső domb felett – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó

A nád között is mutatkozott széncinege, mezei veréb, hallottam a dombok felől fácán kakatolását, mezei pacsirta énekét. A galambfélék közül most egyedül a balkáni gerle mutatkozott. A nagy tó felé nem sokkal később egy törpegém repült el, ezt a fajt is először láttam idén.

Hazafelé menet láttam az első fiókáit vezető tőkés récét: nyolc apróság követte a tojót.


      Az év első tőkésréce fiókái – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó

Eredménye tehát nem sok volt a korai kelésnek, de a madárnézegetős, fotózgatós kirándulás is csak olyan, mint a vadászat: nem az a szép benne, amit ad, hanem az, amit ígér…


           A Kisterenye és Maconka között húzódó természetvédelmi terület felett egy hím barna rétihéja vadászott, sajnos a képen alig látni – Fotó: Zoltán Andrásfalvi-Faragó

Autózás közben a kisterenyei ülepítőtónál is nézelődtem kicsit, inkább csak a kocsiból; ekkor láttam az év első cigánycsukját, egy hímet, egészen közelről. Sajnos a fotózást nem várta meg. Ugyanitt kiabált a nyaktekercs.

Egy szépen zöldellő vetésen két téli csuhás őz is kinn volt, már letisztított, hosszú, de vékony szárú és ágú agancspárjával egy középkorú bak, meg egy suta.

Az újlaki gólyafészekben együtt volt a két madárszülő: egyik kotlott, a másik fél lábon álldogált felette. Ugyanitt láttam egy nagyon szép hím házi rozsdafarkút is, miközben énekeltek a lakott területekre jellemző pintyfélék: csilingelt a csicsörke hangja, a nevüket mondogatták a tengelicek, zsírozott a zöldike. Összesen 35 madárfaj, hát volt már ennél több is…

Ami az április végét illeti: 28-án láttam az első, kis csapat gyurgyalagot Pálfalván. (Egy seregély át is vert, de ez egy külön történet, majd megírom egyszer.) két nappal korábban hallottam az év első nyaktekercsét: régen költött az itteni kis akácosban, harkályodúban, amit valószínűleg nagy fakopáncs ácsolt. Az elmúlt években azonban egyáltalán nem észleltem előfordulását.

Ugyancsak 26-án repült ki az első fészekalj fekete rigó: a négy fióka a földtől úgy méter húszra, tiszafán lévő fészekben fejlődött ki.

Ez idő tájt a leghangosabb a természet, kiváltképp' a vizek partja, ha erdő-mező is akad a közelben: https://www.diohejkiado.hu/node/2815/edit – Tavaly írtam a hangokról ezt a versikét.

Április 29.