Ősmagyar szófejtő – Forradalom

Történt pedig 1848 március idusán, hogy Petőfi Sándor a pesti lakásán megalkotta Nemzeti dal, avagy közkeletű elnevezésével „Talpra magyar” című költeményét, ami – már, amióta meg lehet tartani, – el is hangzik minden március 15-ei megemlékezésen, ahol magyarok ünnepelnek.

Alkotómunka a verscsinálás, közben persze készül több piszkozat is. Petőfi Sándor idejében nem volt még számítógép, hogy a szöveget azonnal javítani lehessen, ha gond van vele. Sercegett is a lúdtoll, koppant a kalamáris, kapart a tollkés egész este, mire a végleges verzió elkészült, halomban álltak az összegyűrt papírgalacsinok a költő íróasztala körül. Késő éjszaka volt már, mire Petőfi lekörmölte a véglegesnek szánt változatot is.

Ezután az árkus papírt szépen összehajtogatta, az inge zsebébe tette, s nyugovóra tért neje, a szép Szendrey Júlia mellé, aki akkor már mélyen aludt. Másnap március 15-e volt, a revolúció napja, amit persze el sem kezdtek volna Petőfi nélkül! A költő fel is kelt jókor, hogy időben a Pilvaxba érjen. Már az ágyból is úgy pattant ki, hogy azt mondta: „talpra magyar!”

Szépen felöltözködött ezután, tiszta inget is vett már, amikor Júlia asszony, aki szintén korán kelt aznap, kicipelt a hálószobából egy nagy, lepedőbe kötött batyut.

– Szívem, vigye már le a szennyest a mosónőnek! Útba esik…

– Jó – engedelmeskedett a költő egy szóra, bár más sietett volna. Felkapta a kabátját, be sem gombolta, a vállára dobta a lepedőbe kötött batyut, fogta az esernyőjét és a kalapját, Júlia ajtót pedig nyitott neki, azzal már viharzott is le a lépcsőn, a Pilvax felé.

Előtte persze benézett a mosónőhöz is, amint ígérte. A költő nagy szerencséjére nem lakott messze. A mosókonyhában Petőfi Sándor gyorsan az áztatóteknőbe dobálta a ruhákat, a mosónő pedig egy réztányérból hamulúgot, majd egy kondérból forró vizet zúdított rájuk, hogy mielőbb megkezdje a munkát. Alig kezdte kevergetni a mángorlófával a ruhákat, a költőnek eszébe ötlött, hogy ő bizony a szennyes inge zsebében felejtette a Nemzeti dal tisztázatát. Kapott volna a ruhák közé, de a mosónő megfogta a karját, nagy rémülten:

– Megálljon az úr! Hólyagosra égeti a bőrét…
– A versem… – morgott Petőfi Sándor. – Az biz’ az ingem zsebében maradt…
– Már mindegy, lelkem – vigasztalta a mosónő. – Majd ír másikat!

A forró víz addigra feloldotta a papírt, ott kevergett a zubogó víz színén, a mosásra váró ruhák felett. A költőt, alkotó ember volt ugye, azon nyomban megihlette szertefoszló, semmivé váló művének látványa.
– Látom én, hogy forr a dalom, kezdődik a revolúció! – szavalta lázban égő szemekkel.
– Művész úr, ez nem rímel – csóválta meg a fejét a mosónő.

Petőfi Sándor nagy ember volt, így szerény is, belátta, ha hibázott. Módosította azonnal a kétsorost:
– Látom én, hogy forr a dalom, kezdődik a forradalom!
– Látja lelkem, így már jó lesz! – örvendett meg a mosónő is. Petőfi pedig hazaszaladt, a papírkosárból kikereste az utolsó galacsint, amin a Nemzeti dal valamelyik piszkozata volt, s gyorsan újra lemásolta. Még stilisztikailag itt-ott javított is rajta.

Elkésett ugyan a Pilvaxból, de nem volt az nagy baj, mert a többi márciusi ifjú sem tartozott a korán kelők táborába. Petőfi aztán aznap a verset kétszer, vagy háromszor is elszavalta a forradalmi tömeg előtt. A magyarok pedig, ezután már akárhányszor is volt részük benne a történelem során, már nem revolúciónak hívták a hirtelen változást hozó eseményeket, hanem – forradalomnak. Csak épp’ az eredete merült feledésbe.