Április 24.

Szent György-napja van: régi, jeles pásztorünnep, ekkor hajtották ki először a jószágot a friss tavaszi fűre – a havasokba is, a nagy alföldi pusztaságokra is. Ezek a nyájak és gulyák szeptember végéig, Szent Mihály-napjáig maradtak a távoli legelőkön. A falvak környékén persze legeltettek mindig, a nyájat is, a csordát is kihajtották, amikor csak lehetett. Egyébként a csorda és a gulya között az a különbség, hogy előbbit hazahajtják esténként, a gulya viszont a legelőn él, míg vágóhídra nem kerülnek az állatok, esetleg munkába nem fogják egy-két, arra alkalmas „tagját”. Azazhogy helyesebb lenne a múlt idő! Nagyot változott a világ, szarvasmarhát, juhot alig lát az ember, igába fogott tehenet is legfeljebb Erdélyben… Ennek a kellemes tavaszi időt hozó napnak a jelentősége és ismertsége valahogy mégis megmaradt.

A kökénybokrok az alacsonyabban fekvő és napsütötte helyeken mostanra eldobták szirmaikat, sokfelé azonban éppen most vannak teljes virágjukban. Gyorsan zöldül a természet, most már a vadkörtefák és a madárcseresznyék következnek, hogy menyasszonyi ruhába öltözködve üdvözöljék a szabadban járót.

A Kercseg-völgy is varázslatos képét mutatja. A nyárfákon barna színűek a hajtások, a cserek is kivirágoznak nemsokára, a fű zöldell – a hosszú téli szürke és barna árnyalatok után szemet gyönyörködtető a látvány. Estefelé fényképezőgéppel felszerelkezve, őzet keresve sétáltam egyet a völgyben. Őzbak nem volt, helyette száz apró madár dala örvendeztetett – mostanra a barát poszáták is megjöttek, énekük, csettegésük a sűrű bokrosokból sokfelé hallható.