Április 14.

Megduzzadtak a kökénybimbók, a napsütötte helyeken pedig ki is bomlott már néhány virág – csodálatos látványt nyújtanak ilyenkor az erdőszélek, a legelőkön álló, vagy a dűlőutak mellett húzódó bokorsorok. A madárdal hajnalban és este szinte minden más zajt elnyom a kellőképpen csendes helyeken – érdemes ezért jó messzire elkerülni az útszéleket…
 

A Kercseg-völgyben szokás szerint a fekete- és az énekes rigók a leghangosabbak, csetteg és dalrafakad a vörösbegy, szól a csilpcsalp füzike, zöldike zsírozása és strófái hallatszanak a távolból, tengelicek jeleznek egymásnak. Zöld küllő kiált, seregélyek beszélgetnek, amint kis csapatuk elrepül az erdő fái felett, a fekete harkály is mond valamit, ami ugyan inkább a tücsök ciripelésére emlékeztet, de hát ismerem őt jól, nem tud becsapni. Aztán széncinegék is jönnek-mennek, talán már fiókákat etetnek... Végül pedig olyan hangot üti meg a fülemet, amit előző év júniusának vége óta nem hallhattam:
– Kakukk! Kakukk! Kakukk! – kiáltja világgá a saját nevét a rejtett életmódot élő madár, pár éve elhunyt öreg barátom, Varga Feri bácsi kedvence.
 

Nem sokat szól még a kakukk, csak pár verset mond, de itthon van!. Aztán amikor a napkorong a látóhatár felé hanyatlik és háttérként komponálom rá egy fotóra a kökényvirág mögé, újra megszólal ez az április közepén érkező fészekparazita… De milyen csúnya szó ez! Nem illik sem a különleges életmódot folytató madárhoz, sem a bíbor alkonyati égbolthoz, sem a kökényvirágot nyitó tavaszi este hangulatához…